2013. március 25., hétfő
Hazaértünk
Mármint tényleg haza.
Persze az megint nem volt olyan zökkenőmentes, amilyen lehetett volna, s ez most nem a "szokásos" panaszáradat, amit ugye az ételmérgezés miatti hasmenés csak felerősített. Vigyázat, kisregény következik.
Persze az megint nem volt olyan zökkenőmentes, amilyen lehetett volna, s ez most nem a "szokásos" panaszáradat, amit ugye az ételmérgezés miatti hasmenés csak felerősített. Vigyázat, kisregény következik.
2013. március 23., szombat
Kathmandui buli
Jelentem jól vagyunk, csak ma nem történt igazából semmi említésre méltó.
Amiről be tudok számolni, az nagyjából az, hogy pihenjük ki a fáradalmakat ezerrel. Én különösképpen, mert úgy tűnik, hogy utolsó este Lukla-ban sikerült összeszedni egy frankó kis étel mérgezést. Úgyhogy a napom nagy részében azt a játékot játszom, hogy vajon odaérek-e időben a klotyóra, s ha igen, akkor eltalálom-e elsőre, hogy melyik lyukon fog távozni az áldás.
Jelentem eleddig sikerrel jártam.
Ezen kívül ma még voltunk az ügynökségünk vezérkarával ebédelni, mivel hogy a tegnapi vacsit miattam lemondtuk, de ők ragaszkodtak a meghíváshoz, mert szeretnének visszacsatolást kapni, hogy milyen volt a túra.
Iszonyú mákjuk volt, hogy szar a gyomrom, különben kiettem volna őket a vagyonukból, de azért így is igyekeztem.
Ja meg voltunk ma meg vásárolgatni, és egy csomó jó cuccot vettünk, pl. Krisztinek egy igazi nepáli buggyosgatyát. :)
Amiről be tudok számolni, az nagyjából az, hogy pihenjük ki a fáradalmakat ezerrel. Én különösképpen, mert úgy tűnik, hogy utolsó este Lukla-ban sikerült összeszedni egy frankó kis étel mérgezést. Úgyhogy a napom nagy részében azt a játékot játszom, hogy vajon odaérek-e időben a klotyóra, s ha igen, akkor eltalálom-e elsőre, hogy melyik lyukon fog távozni az áldás.
Jelentem eleddig sikerrel jártam.
Ezen kívül ma még voltunk az ügynökségünk vezérkarával ebédelni, mivel hogy a tegnapi vacsit miattam lemondtuk, de ők ragaszkodtak a meghíváshoz, mert szeretnének visszacsatolást kapni, hogy milyen volt a túra.
Iszonyú mákjuk volt, hogy szar a gyomrom, különben kiettem volna őket a vagyonukból, de azért így is igyekeztem.
Ja meg voltunk ma meg vásárolgatni, és egy csomó jó cuccot vettünk, pl. Krisztinek egy igazi nepáli buggyosgatyát. :)
2013. március 22., péntek
Kathmandu
Hajnal 5-től vacogtunk a hidegben, de végül fél 11 magasságában el tudtunk jönni a Tara air egyik gépével, s most már kathmanduban pihizünk és élvezzük hogy meleg van.
Az utazás rendben volt, az nehezítette kicsit, hogy a vacsorára választott csirke nem volt teljesen oké, úgyhogy én az idő nagyrészt a budin töltöm jelenleg is.
A túrát szervező ügynökség meghívott minket vacsorázni, úgyhogy addig jó lenne rendbejönni.
Az utazás rendben volt, az nehezítette kicsit, hogy a vacsorára választott csirke nem volt teljesen oké, úgyhogy én az idő nagyrészt a budin töltöm jelenleg is.
A túrát szervező ügynökség meghívott minket vacsorázni, úgyhogy addig jó lenne rendbejönni.
2013. március 21., csütörtök
Lukla most
Nehány óra alatt jelentős hó esett, előtte meg jégeső volt. Kitisztult nagyjából az idő viszont, reméljük így is marad holnapig.
Veszteglünk
Hajnal 5 óta ébren vagyunk, össze pakolva, indulásra készen, de nagyon úgy tűnik, hogy Lukla a mai napon nem ereszt el minket. Egy gép sem jött, egy gép sem ment.
Most 9:16 van, nagyjából délig van esélyünk, de az időjárás nem azt mutatja, hogy ebből ma még repülés lesz, mert mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, most még az egyébként látható kifutópályát sem látni az ablakból.
Olvasunk, unatkozunk és várunk.
Most 9:16 van, nagyjából délig van esélyünk, de az időjárás nem azt mutatja, hogy ebből ma még repülés lesz, mert mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, most még az egyébként látható kifutópályát sem látni az ablakból.
Olvasunk, unatkozunk és várunk.
2013. március 20., szerda
Lukla megint
Ma egy igen kemény és térd gyilkos menetelésen vagyunk túl, Namche-ből egészen Lukla-ig jöttünk, nagyjából 7 óra alatt.
A sors és a Himalája fintora persze az, hogy bár Namche kb. 3500-on van, Lukla meg 2800-on, az út nagyobb részében mégis felfelé másztunk. Az egész út olyan volt, mint egy nyamvadt hullámvasút. Szentségeltem is a végén már derekasan, Kriszti meg persze mint hal a vízben, csak néha szuszogott kicsit.
Szóval most itt vagyunk Lukla-ban, s ha az időjárás kegyes lesz hozzánk, akkor holnap reggel repülünk is vissza Kathmanduba, ha meg nem lesz kegyes, akkor majd lesz valami.
Az első képen amúgy az látható ahogy Kriszti áhítattal és érzelmektől túlfűtve elbúcsúzik a mount Everest-től. :)
A sors és a Himalája fintora persze az, hogy bár Namche kb. 3500-on van, Lukla meg 2800-on, az út nagyobb részében mégis felfelé másztunk. Az egész út olyan volt, mint egy nyamvadt hullámvasút. Szentségeltem is a végén már derekasan, Kriszti meg persze mint hal a vízben, csak néha szuszogott kicsit.
Szóval most itt vagyunk Lukla-ban, s ha az időjárás kegyes lesz hozzánk, akkor holnap reggel repülünk is vissza Kathmanduba, ha meg nem lesz kegyes, akkor majd lesz valami.
Az első képen amúgy az látható ahogy Kriszti áhítattal és érzelmektől túlfűtve elbúcsúzik a mount Everest-től. :)
2013. március 19., kedd
Az út lefelé...
Az ébredés Pericheben megint nem volt egyszerű, mert megint megfagyott midenünk, beleértve a budit is. Pedig úgy örültünk neki, hogy az éjszaka közepén nem kell ki járkálni wc-re. De hiába, befagyott ez is.
Elindultunk reggeli után vissza Namche-be, s úgy csináltunk mint a gyűrűk urában a hobbitok: 7 órán keresztül mentünk, csak mi nem a végzet hegye felé, hisz ott tavaly már jártunk. :p
Az út egyik említésre méltó eseménye az a legalább 100 jakból álló karaván ami az alaptábor felé igyekezett, egy Everest expedíció kellékeit szállítva. Meg voltak pakolva sátrakkal, élelemmel, mászó felszereléssel , oxigén palackkal, stb.
Azt gondoltuk, hogy mivel a szervezetünk már csordulásig telt az akklimatizáció miatt vörösvértesttel, ezért lefelé gyerekjáték lesz jönni Hát nem. A Namche előtti utolsó nehány kanyarban már majd meghaltam. Úgy emlékeztem, hogy az út odafelé végig emelkedett, úgyhogy most majd csak kényelemesen ereszkedni kell. Hát volt két olyan emelkedő is, ahol sírni tudtam volna. Kriszti persze oxigénmámort élt át, s csak úgy rótta a kilométereket számolatlanul, de közben egyfolytában vigyorogva.
Büszke is vagyok rá rendesen.
Namche-ban ugyanott szálltunk meg, mint odafelé. Vacsora előtt megengedtük magunkan egy kis luxust és letusoltunk megint, valamint mióta itt vagyunk most először mertünk húsos kaját rendelni, s bár nagyon csípett, iszonyatosan jól laktunk.
Holnap ismét egy hosszú nap következik, egyszusszra elmegyünk Lukla-ig.
Képek ma nem készültek a blog számára, mert a telefon le volt merülve.
A khumbu völgy még mindíg a szép arcát mutatja nekünk: bár kora délutánra menetrend szerint megérkeznek a felhők, addigra már igyekszünk betelni a hegyek által nyújtott emberfeletti látvánnyal - de eddig még nem sikerült...
Namche, 3440m.
Elindultunk reggeli után vissza Namche-be, s úgy csináltunk mint a gyűrűk urában a hobbitok: 7 órán keresztül mentünk, csak mi nem a végzet hegye felé, hisz ott tavaly már jártunk. :p
Az út egyik említésre méltó eseménye az a legalább 100 jakból álló karaván ami az alaptábor felé igyekezett, egy Everest expedíció kellékeit szállítva. Meg voltak pakolva sátrakkal, élelemmel, mászó felszereléssel , oxigén palackkal, stb.
Azt gondoltuk, hogy mivel a szervezetünk már csordulásig telt az akklimatizáció miatt vörösvértesttel, ezért lefelé gyerekjáték lesz jönni Hát nem. A Namche előtti utolsó nehány kanyarban már majd meghaltam. Úgy emlékeztem, hogy az út odafelé végig emelkedett, úgyhogy most majd csak kényelemesen ereszkedni kell. Hát volt két olyan emelkedő is, ahol sírni tudtam volna. Kriszti persze oxigénmámort élt át, s csak úgy rótta a kilométereket számolatlanul, de közben egyfolytában vigyorogva.
Büszke is vagyok rá rendesen.
Namche-ban ugyanott szálltunk meg, mint odafelé. Vacsora előtt megengedtük magunkan egy kis luxust és letusoltunk megint, valamint mióta itt vagyunk most először mertünk húsos kaját rendelni, s bár nagyon csípett, iszonyatosan jól laktunk.
Holnap ismét egy hosszú nap következik, egyszusszra elmegyünk Lukla-ig.
Képek ma nem készültek a blog számára, mert a telefon le volt merülve.
A khumbu völgy még mindíg a szép arcát mutatja nekünk: bár kora délutánra menetrend szerint megérkeznek a felhők, addigra már igyekszünk betelni a hegyek által nyújtott emberfeletti látvánnyal - de eddig még nem sikerült...
Namche, 3440m.
Túl a csúcson
Valahol ott hagytuk abba, hogy odaértünk Gorak Shep-be, lepakoltunk, aztán Indraval elmentünk az alaptáborba, meg vissza. Az amúgy 5 órás utat mi kevesebb, mint 3 óra alatt megcsináltuk, úgyhogy ennek megfelelően el is fáradtam, mint a fene.
De ami azután következett, arra egyikünk sem számított. Elvileg megkaptuk a szállás legmelegebb szobáját, de ehhez képest annyira hideg volt, hogy hihetetlen. Kint már az alaptábortól visszafelé eleredt a hó, s később még a szél is feltámadt, úgyhogy az apró porhó csak úgy fújt be az ablakok mellett, meg a szoba többi illesztesén. Sikerült különböző párnákkal meg takarókkal elbarikádozni az ablakokat, szóval legalább a hó kint maradt, a hideg viszont nem. Mi ugyan nem fáztunk az éjjel köszönhetően a zsákjainknak, meg az extra takarónak, de reggelre minden más megfagyott a szobában. Amúgyis nehéz reggelente a hidegben átöltözni, de ez ezen reggelen még nehezebb volt, mivel Indra 6-kor ébresztett, hogy tiszta idő van, irány a Kala Pattar.
Nekiindultunk hát az 5550 méternek, de fel kellett adjuk nagyjából fél út után 5400 méter környéken, mert elviselhetetlen volt a hideg, a nap pedig még nem kelt fel, úgyhogy remény sem volt jobb időre. Sorra jöttek szembe a visszafordult hulla sápadt emberek, úgyhogy amikor már elkezdtük nem érezni a számtalan réteg ellenére nemhogy a lábujjainkat, de már a lábunkat sem, visszafordultunk. Annyira hideg volt, hogy a fényképező egyébként teli akksija is nehány kattintást bírt, s aztán le is merült.
Amikor elértünk le a szálláshoz, a kinti hőmérő -14 fokot mutatott, szélárnyekban. Mert azt mondanom sem kell, hogy a "vakondtúráson" -ahogy Kriszti hívta a Kala Pattart- nem kicsit fújt a szél.
Szóval meghoztuk az egyetlen helyes döntést, s elindultunk visszafelé, s kizárólag ebédelni álltunk meg Lobuche-ben.
Aznap estig Periche-ig akartunk eljutni, amiről korábban azt hallottuk, hogy iszonyú szeles hely. S mikor odaértünk éreztük is, hogy nem tudtuk rosszul: rohadtul fújt a szél, ráadásul mivel az Ama Dablam havas és jeges lejtői felől fúj mindig, ezért kellemesen hideg is.
Az út persze visszafelé is gyönyörű volt, nagyon nehéz megfelelő jelzőket találni rá. Egyszerűen hihetetlen, elképesztő.
Periche-ben velünk együtt kb. 5 fizető vendég volt a szállásunkon, úgyhogy ott sem volt túl meleg, de minket most csak egy dolog érdekelt, a zuhany.
Ez úgy nézett ki, hogy megfürdünk vödörből, vagy ugyanannyi rupiáért rendes folyóvizes zuhanyt veszünk. Utóbbit választottuk, úgyhogy a személyzet elkezdett ész nélkül vizet forralni és miközben mi lent álltunk a tusolóban, ők hordták fel a vizet a tetőre és öntözték egy hordóba, ami utána szépen habtestünkre folyt. Szerencsére sikerült gyorsabb ütemben hordaniuk, mint ahogy mi engedtük magunkra, úgyhogy végül sikerrel vettük mi is és ők is az akadályt.
Az este hátralevő része úgy telt, ahogy minden este itt: kaja után olvasás és beszélgetés a jakszarral fűtött tűzhely körül, 8 óra felé pedig elmegyünk aludni, s reggel 7-8-ig sok wc-zéssel tarkítva, de végig alszunk.
Hát így.
Periche, 4240m.
Képek inkább fényképezővel készültek, úgyhogy majd otthonról felteszem őket.
De ami azután következett, arra egyikünk sem számított. Elvileg megkaptuk a szállás legmelegebb szobáját, de ehhez képest annyira hideg volt, hogy hihetetlen. Kint már az alaptábortól visszafelé eleredt a hó, s később még a szél is feltámadt, úgyhogy az apró porhó csak úgy fújt be az ablakok mellett, meg a szoba többi illesztesén. Sikerült különböző párnákkal meg takarókkal elbarikádozni az ablakokat, szóval legalább a hó kint maradt, a hideg viszont nem. Mi ugyan nem fáztunk az éjjel köszönhetően a zsákjainknak, meg az extra takarónak, de reggelre minden más megfagyott a szobában. Amúgyis nehéz reggelente a hidegben átöltözni, de ez ezen reggelen még nehezebb volt, mivel Indra 6-kor ébresztett, hogy tiszta idő van, irány a Kala Pattar.
Nekiindultunk hát az 5550 méternek, de fel kellett adjuk nagyjából fél út után 5400 méter környéken, mert elviselhetetlen volt a hideg, a nap pedig még nem kelt fel, úgyhogy remény sem volt jobb időre. Sorra jöttek szembe a visszafordult hulla sápadt emberek, úgyhogy amikor már elkezdtük nem érezni a számtalan réteg ellenére nemhogy a lábujjainkat, de már a lábunkat sem, visszafordultunk. Annyira hideg volt, hogy a fényképező egyébként teli akksija is nehány kattintást bírt, s aztán le is merült.
Amikor elértünk le a szálláshoz, a kinti hőmérő -14 fokot mutatott, szélárnyekban. Mert azt mondanom sem kell, hogy a "vakondtúráson" -ahogy Kriszti hívta a Kala Pattart- nem kicsit fújt a szél.
Szóval meghoztuk az egyetlen helyes döntést, s elindultunk visszafelé, s kizárólag ebédelni álltunk meg Lobuche-ben.
Aznap estig Periche-ig akartunk eljutni, amiről korábban azt hallottuk, hogy iszonyú szeles hely. S mikor odaértünk éreztük is, hogy nem tudtuk rosszul: rohadtul fújt a szél, ráadásul mivel az Ama Dablam havas és jeges lejtői felől fúj mindig, ezért kellemesen hideg is.
Az út persze visszafelé is gyönyörű volt, nagyon nehéz megfelelő jelzőket találni rá. Egyszerűen hihetetlen, elképesztő.
Periche-ben velünk együtt kb. 5 fizető vendég volt a szállásunkon, úgyhogy ott sem volt túl meleg, de minket most csak egy dolog érdekelt, a zuhany.
Ez úgy nézett ki, hogy megfürdünk vödörből, vagy ugyanannyi rupiáért rendes folyóvizes zuhanyt veszünk. Utóbbit választottuk, úgyhogy a személyzet elkezdett ész nélkül vizet forralni és miközben mi lent álltunk a tusolóban, ők hordták fel a vizet a tetőre és öntözték egy hordóba, ami utána szépen habtestünkre folyt. Szerencsére sikerült gyorsabb ütemben hordaniuk, mint ahogy mi engedtük magunkra, úgyhogy végül sikerrel vettük mi is és ők is az akadályt.
Az este hátralevő része úgy telt, ahogy minden este itt: kaja után olvasás és beszélgetés a jakszarral fűtött tűzhely körül, 8 óra felé pedig elmegyünk aludni, s reggel 7-8-ig sok wc-zéssel tarkítva, de végig alszunk.
Hát így.
Periche, 4240m.
Képek inkább fényképezővel készültek, úgyhogy majd otthonról felteszem őket.
2013. március 17., vasárnap
Dingboche után
Ott hagytam abba, hogy a Dingboche-i akklimatizációs nap után reggel elindultunk Dughla felé. Elviekben csak nehány óra lett volna az út, s ráadásul többnyire vízszintes, ezért mikor odaértünk úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk Lobuche-ig.
Ez újabb legalább 3 óra gyaloglast jelentett, ráadásul rögtön az elején meg kellett mászni egy hágót, ami több volt mint kemény. Minden lépésért meg kellett harcolni. Aztán mikor végre felértünk sem lett könnyebb: fel-le fel-le fel-le.
Aztán végre ottvoltunk, de Indra nem kegyelmezett, mivel hegyibetegség szempontjából sokat emelkedtünk, s ez kockázatos lett volna, ezért még magasabbra másztunk, ezzel segítve a könnyebb alkalmazkodást.
Jól is voltunk utána, egészen addig míg le nem kellett feküdni. A bajt nem a kinti minuszok okozták, hanem az hogy iszonyatosan elkezdett fájni a fejem. Hajnal 4 felé már nem birtam és az egyik pisi szünetben bevettem egy ibuprofint. Utana már jó volt. Kriszti amikor épp nem értem aggódott, aludt mint a tej.
Reggel pedig bár még nem volt sokkal jobb a fejem, megis elindultunk, s most már itt vagyunk Gorak Shepben. Az út nem kevésbé volt gyötrelmes mint eddig, de a lényeg, hogy találatunk elég oxigént, s bár ha nagyon lassan is, összeszorított fogakkal, az egésznek az értelmét megkérdőjelezve, de itt vagyunk.
Már így is a határainkat feszegetjük, de holnap még megpróbálunk felmászni a Kala Pattarra és aztán ereszkedni kezdünk.
Gorak Shep, 5180m.
Ez újabb legalább 3 óra gyaloglast jelentett, ráadásul rögtön az elején meg kellett mászni egy hágót, ami több volt mint kemény. Minden lépésért meg kellett harcolni. Aztán mikor végre felértünk sem lett könnyebb: fel-le fel-le fel-le.
Aztán végre ottvoltunk, de Indra nem kegyelmezett, mivel hegyibetegség szempontjából sokat emelkedtünk, s ez kockázatos lett volna, ezért még magasabbra másztunk, ezzel segítve a könnyebb alkalmazkodást.
Jól is voltunk utána, egészen addig míg le nem kellett feküdni. A bajt nem a kinti minuszok okozták, hanem az hogy iszonyatosan elkezdett fájni a fejem. Hajnal 4 felé már nem birtam és az egyik pisi szünetben bevettem egy ibuprofint. Utana már jó volt. Kriszti amikor épp nem értem aggódott, aludt mint a tej.
Reggel pedig bár még nem volt sokkal jobb a fejem, megis elindultunk, s most már itt vagyunk Gorak Shepben. Az út nem kevésbé volt gyötrelmes mint eddig, de a lényeg, hogy találatunk elég oxigént, s bár ha nagyon lassan is, összeszorított fogakkal, az egésznek az értelmét megkérdőjelezve, de itt vagyunk.
Már így is a határainkat feszegetjük, de holnap még megpróbálunk felmászni a Kala Pattarra és aztán ereszkedni kezdünk.
Gorak Shep, 5180m.
Everest alaptábor
Kriszti tartalékolja az erejét a Kala Pattar-ra holnapra, de én azért elmentem Indra-val az alaptáborba.
Everest basecamp, 5384m.
Everest basecamp, 5384m.
Gorak Shep
Itt vagyunk Gorak Shepben 5200m-en. Jól vagyunk csak eléggé kimerültek. A részleteket később megírom.
2013. március 15., péntek
Dingboche
A mai nap az akklimatizációval telt, mondjuk én nem is bántam mert az éjszaka nem telt valami jól. Az egy dolog hogy 4x voltam kinn pisilni, de a szomszédunkban egy olyan srác lakott aki 4 napja nem bír enni, cserébe egyfolytában hány szegény. Aztán persze a papírvékony falak miatt mi is hallottuk gazdagon.
Reggeli után elindultunk Chukung irányába, kb. 4700 méterre. Az út odafelé nem volt olyan vészes, de azért néha kerestük az oxigén molekulákat a levegőben.
Fent ittunk egy kancsó teát, gyönyörködtünk a Lhotse falban, az Island peakben, az Ama Dablam-ban, meg az összes többi környező hegyben. Kb. 2 óra alatt másztunk fel, s kb. 1 óra kellett lejönni. Visszafelé kapkodtuk a lábainkat, mivel erősen feltámadt a szél.
Már majdnem itt voltunk a faluban, amikor láttuk, hogy a mentőhelikopter leszáll a falu mellett, s később az is kiderült, hogy a hányós srácot vitték le.
Kicsit aggasztó, hogy a vezetője szerint sima gyomor rontás, pedig mi már tegnap mondtuk, hogy tuti hegyibetegség. Ez pedig este készült, amikor a faluban bóklásztam.
Reggeli után elindultunk Chukung irányába, kb. 4700 méterre. Az út odafelé nem volt olyan vészes, de azért néha kerestük az oxigén molekulákat a levegőben.
Fent ittunk egy kancsó teát, gyönyörködtünk a Lhotse falban, az Island peakben, az Ama Dablam-ban, meg az összes többi környező hegyben. Kb. 2 óra alatt másztunk fel, s kb. 1 óra kellett lejönni. Visszafelé kapkodtuk a lábainkat, mivel erősen feltámadt a szél.
Már majdnem itt voltunk a faluban, amikor láttuk, hogy a mentőhelikopter leszáll a falu mellett, s később az is kiderült, hogy a hányós srácot vitték le.
Kicsit aggasztó, hogy a vezetője szerint sima gyomor rontás, pedig mi már tegnap mondtuk, hogy tuti hegyibetegség. Ez pedig este készült, amikor a faluban bóklásztam.
Felpörgetve
Végül a mai nap sem lett könnyebb, mint a tegnapi. Reggel Kriszti kicsattanó jókedvvel ébredt, az én fejfájásom is elmúlni látszott, cserébe viszont bevizesedtek a szemhéjaim. Indra szerint a hideg miatt.
Ja igen, bár kaptunk tartalék takarókat, az éjszaka első felében nem hogy nem fáztunk, de egyenesen túl meleg volt a zsákokban, úgyhogy nem is kellett a plusz takaró, aztán meg hajnalban nagyon hideg lett, s kint olyan szél fújt, hogy csak úgy rázta az ablakot.
Reggelre szokás szerint kitisztult az ég, a függönyöket elhúzva az Everest nézett vissza ránk, úgyhogy reggeli után neki is indultunk.
A terv az volt, hogy leereszkedünk Debuche-ba, majd utána fel Pangboche-be, ahol amúgy aludtunk volna. Mivel 2 óra sem kellett, hogy odaérjünk, ezért úgy döntöttünk, hogy a következő napot lerövidítendő tovább megyünk Somare-ig. Viszont Somare-t is kicsivel több, mint egy óra alatt elértük, s erővel is egész jól birtuk, úgyhogy azt gondoltuk, hogy felszívjuk magunkat, megebédelünk és elmegyünk egész Dingboche-ig.
Hát ez az utolsó egy óra már elég gyötrelmes volt, a végén a falun belül már csak kullogtunk, de most végre itt vagyunk, 4440 méter magasan Dingboche-ban.
A szemhélyaimból a víz szépen lement, Kriszti dereka és az én térdeim is tökéletes állapotban vannak, kizárólag a fejünk fáj most eléggé. Ha estére romlik, akkor ibuprofin, ha pedig reggelre nem múlik el, akkor diamox.
S hogy ne csak a panasz legyen, pár pozitívum is van azért: Kriszti jó kedve egész nap kitartott, mikor épp kapott levegőt még viccelődött is, a táj továbbra is lélegzetelállító, az emberek kedvesek, a nepáli gyerekek iszonyú aranyosak, a kaja jó és bőséges és fürdés nélkül is lehet élni.
Egy darabig. :)
Ja igen, nem sokkal az után, hogy ideértünk és beültünk teázni, elkezdett szakadni a hó. Az a nehány csoport, akiket megelőztünk út közben már tetőtől talpig behavazva ért ide. De amilyen gyorsan jött, úgy el is ment a hó, csak a szép tájat hagyta maga mögött.
Ja igen, bár kaptunk tartalék takarókat, az éjszaka első felében nem hogy nem fáztunk, de egyenesen túl meleg volt a zsákokban, úgyhogy nem is kellett a plusz takaró, aztán meg hajnalban nagyon hideg lett, s kint olyan szél fújt, hogy csak úgy rázta az ablakot.
Reggelre szokás szerint kitisztult az ég, a függönyöket elhúzva az Everest nézett vissza ránk, úgyhogy reggeli után neki is indultunk.
A terv az volt, hogy leereszkedünk Debuche-ba, majd utána fel Pangboche-be, ahol amúgy aludtunk volna. Mivel 2 óra sem kellett, hogy odaérjünk, ezért úgy döntöttünk, hogy a következő napot lerövidítendő tovább megyünk Somare-ig. Viszont Somare-t is kicsivel több, mint egy óra alatt elértük, s erővel is egész jól birtuk, úgyhogy azt gondoltuk, hogy felszívjuk magunkat, megebédelünk és elmegyünk egész Dingboche-ig.
Hát ez az utolsó egy óra már elég gyötrelmes volt, a végén a falun belül már csak kullogtunk, de most végre itt vagyunk, 4440 méter magasan Dingboche-ban.
A szemhélyaimból a víz szépen lement, Kriszti dereka és az én térdeim is tökéletes állapotban vannak, kizárólag a fejünk fáj most eléggé. Ha estére romlik, akkor ibuprofin, ha pedig reggelre nem múlik el, akkor diamox.
S hogy ne csak a panasz legyen, pár pozitívum is van azért: Kriszti jó kedve egész nap kitartott, mikor épp kapott levegőt még viccelődött is, a táj továbbra is lélegzetelállító, az emberek kedvesek, a nepáli gyerekek iszonyú aranyosak, a kaja jó és bőséges és fürdés nélkül is lehet élni.
Egy darabig. :)
Ja igen, nem sokkal az után, hogy ideértünk és beültünk teázni, elkezdett szakadni a hó. Az a nehány csoport, akiket megelőztünk út közben már tetőtől talpig behavazva ért ide. De amilyen gyorsan jött, úgy el is ment a hó, csak a szép tájat hagyta maga mögött.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)