Szóval az úgy volt hogy reggel 8kor megreggeliztünk, oda adtuk nagy zsákjainkat Buddinak, aztán búcsút intettünk Namche Bazaarnak. Az út eleinte arra vitt, ahol tegnap is mentünk, úgyhogy másznunk kellett. Hát én már itt majd kiköptem a tüdőmet, csak az vigasztalt, hogy előre tudtam, hogy meddig fog tartani, hiszen emlékeztem tegnaptól. Nameg arra is emlékeztem , hogy utána egy darabig viszonylag vízszintes lesz, úgyhogy annyira nem aggódtam.
Szépen kanyarogtunk, az idő gyönyörű, a hegyek hívogatóak. Aztán kb. 2 órával később leereszkedtünk Phunki Tenga nevű településhez, ahol átkeltünk a Dudh kosi folyón. Phunki Tenga 3200 méteren van, s csak emlékeztetőül Namch kb. 3500 volt. Na de ami ez után jött, azt nem fogom elfelejteni, hiszen innen kellett fel másznunk 3900-ra, Tengboche-ba, ahol ma éjjel alszunk.
Hát iszonyú gyötrelem volt felkecmeregni a tűző napon, a jakok és emberek által felvert porban, az oxigénhiánnyal küszködve. Kb. 10-15 lépést birtunk menni egyhuzamban, utána meg kellett állni pihenni. Ráadásul amikor már rettenetesen készen voltunk, akkor mondta Indra, hogy kb. fél útnál járunk. Baszki.
Igazából nem is nagyon tudom írásban visszaadni azt a kínszenvedést, amit vegigcsináltunk ma, ugyanakkor annál nagyobb fegyver tény, hogy az elemeket és önmagunkat legyőzve megcsináltuk.
Mikor ideértünk Tengbocheba, Indra látta, hogy a végünket járjuk így nagyon gyorsan keresett nekünk szállást meg rendelt kaját. Evés után azért valamivel jobb lett, felmásztunk a fáradtság ellenére még egy közeli dombra, de addigra már megjöttek a felhők.
Én még elmentem a buddhista kolostorba megnézni a szertartást (érdekes volt), de a helyzetet jól leírja, hogy Kriszti azóta is húzza a lóbőrt, hogy ideértünk, nekem meg nagyon fáj a fejem (remélem csak a faradtságtól).
Szeretnék hinni neki.
Most hogy felébredtem s komfort érzetem maximalizálása végett a lassan már fejemre épülő sapka mellé a tollkabátot is magamra applikáltam - megpróbálom visszaadni a mai gyötrelmet; mert panaszban jó vagyok. :)
Jómagam felfelé vonszolva magam a hegyen csak erre tudtam gondolni: "bal, jobb, bal... yak szar... gurulós kavics... ne oda lépj, Kriszti! Jaj, mindjárt megdöglök!" Majd eszembe jutott egy útikönyv jó tanácsa, mely szerint ne csak fejünket lógatva meneteljünk hanem csodàljuk a tájat. Úgyhogy erőt vettem magamon s szétnéztem. "Király! Ugyan ezt láttam reggel is, csak most nem kapok levegőt! Amúgy meg... nem is szép az Everest, jó, mondjuk magas. De miért hajt mindig mindenki a LEGekre?! Csak azért is a Lhotse tetszik jobban!"
Jobb, bal, jobb... "amúgy miért csinálom én ezt?! nem hogy örülnék, hogy nem vagyok asztmás... most mégis úgy szedem a levegőt. Még vizet inni is kihívás a gyakori pihenők során." Minden felfelé megtett méterről méterre, lépésről lépésre próbára teszem magam... A kitartásom, a szervezetem.
Kitartás !
VálaszTörlés