Hazaértünk

Mármint tényleg haza.

Persze az megint nem volt olyan zökkenőmentes, amilyen lehetett volna, s ez most nem a "szokásos" panaszáradat, amit ugye az ételmérgezés miatti hasmenés csak felerősített. Vigyázat, kisregény következik.

A kathmandui reptéren nagyjából minden rendben volt: ázsiai mércével mérve is viszonylag normális váróban egyedül az az egy indiai pacák szúrt szemet, aki összevissza krákogott és köpködött minden felé, aztán amíg kimentem könnyíteni magamon, odaült Kriszti mellé a helyemre. Hiába hagytam ott a cuccaimat, ráült. Rendben van, lépjünk túl ezen.

A Spicejet-es (indiai fapad) gép időben jött, beszálltunk, elindultunk. A felszállási folyamat még tartott (értsd: öveket becsatolni tabló világít), bár a vége felé, amikor nekem megint meg kellett volna látogatnom a wc-t. Szépen ki is csatoltam magam, hátraballagtam, de az indiai utaskísérők legendás beszabályozottsága nem engedte, hogy könnyítsek magamon, hiszen "drága uram, bár már elértük a repülési magasságot, ég a piktogram, üljek le".
Hiába mondtam, hogy hasmenésem van haverom, és nem akarod hogy visszaüljek, mert neked kell majd onnan is feltakarítani a matériát, ha nem engedsz be. Nem, a szabály az szabály.

Visszamentem tehát, leültem, majd pontosan 4 másodperc múlva kialudt a tabló, úgyhogy ballaghattam vissza.

A sors fintora, hogy már elém került a sorban az a figura, aki a váróban ráült a cuccaimra. Jólvan sebaj, kemény vagyok, kibírom. Mire emberünk végzett (5 perc), már eléggé féllábon álltam, de végül beértem időben.

Viszont ami bent fogadott, az rosszabb volt a poklok poklánál, emberünk ugyanis nem tudta, hogy hogyan kell használni az angol wc-t és a wc papírt. Miután dolgát végezte ugyanis, nem találta a seggmosó slagot, úgyhogy megpróbálta a repülő wc-jének mosdókagylóját használni a célra. Amitől nem csak hogy a kagyló és környéke lett csupa szar, de ügyesen eldugult az anyagtól a lefolyó is. Hát szumma szummárum, többet nem volt a budin a 2 órás út folyamán. Cserébe a himálaja gyönyörű volt a naplementében.. tiszta volt az idő és az Annapurnák szépen látszottak, ahogy elrepültünk mellettük.

A SpiceJet azért vicces volt, mert mikor leszálltunk, verték a mellüket a hangosbemondón keresztül: "Örömmel jelentjük be, hogy ismételten időben (késés nélkül) teljesítettünk egy utat!"

Köszi.

A következő meglepetés a Delhii reptér volt, ami most jelentősen kiverte a biztosítékot. Mivel előrehoztuk a jegyeinket, ezért itt számítottunk némi nehézségre. A SpiceJet jegyekkel nem volt gond, kifizettünk egy minimális összeget, neten mindent elintéztünk, oké. A lufthansa jegyeket viszont nem raktuk át, hisz úgyis Standby jegyek, akkor használjuk el, amikor akarjuk. Nade ez India, semmi sem úgy megy.

Leszálltunk tehát Delhiben, felnyaláboltuk a csomagokat, eddig minden rendben volt. Az volt a feladat, hogy átjussunk a reptér indulási oldalára. Ehhez az út legalább 4 gépfegyveres biztonsági őrön keresztül vezetett, akiknek mind egyenként el kellett magyarázni, hogy bár a jegyeink 27.-ére szólnak, s ma még csak 23.-a van, de mi 24.-én hajnalban fogunk repülni, mert át lesznek rakva a jegyek.
Igen, tényleg.
Igen, Lufthansa.
Igen, 24.-ére.
Igen, átrakni.
..Nade ez 27.-ei..
Igen, mert átrakjuk holnapra. Ami 24.-e. Stb.
Mindent tízszer kellett elmondani.
Mindent tízszer kellett elmondani.
Mindent tízszer kellett elmondani.
Mindent tízszer kellett elmondani.
Mindent tízszer kellett elmondani.
Mindent tízszer kellett elmondani.

Végül az utolsó őr után eljutottunk egy olyan kb. 10méter x 30 méteres részére a reptérnek, amit látogatók számára tartottak fenn. Mint később kiderült csak azért léphettünk be és csak ide, mivel a reptér indulási oldalára csak azokat engedik be az őrök, akik aznapra érvényes jeggyel érkeztek. Na ehhez képest a mi más dátumra szóló, ráadásul standby jegyeinket képzelhetitek.

Szóval ebben a reptér részben voltak jegy eladó bódék, akik egymáshoz küldözgettek, hogy majd ott segítenek nekünk. Persze sehol sem tudtak, pedig csak annyit szerettünk volna, hogy átrakják a jegyeinket 24.-ére. Sima jegymódosítási folyamat, de nem. Az istennek sem. Ugyanazon bódék kétszer egymás után történő meglátogatásakor egymástól tök különböző infókat sikerült adniuk. Az egyik ilyen az volt, hogy na majd a Lufthansa-s bódéba 9 felé jönnek emberek (ekkor volt este 8), aztán legközelebb már az volt hogy 8 felé csak a reptérre jön a személyzet, a bódéba majd 9-kor ülnek be, aztán a 9-ből 10 lett és a 10-ből 11.

Aztán 10 után nemsokkal megjelent egy szerencsétlen faszi a Lufis bódéban, akit meg is támadtunk és a kérésünk sokadik elismétlése után, mármár kiabálóra véve a hangnemet, megértette, hogy mit akarunk, nade hívnia kell a manager-ét, mert hogy ő nem. Oké, hívjad.

Végül telefon, és a kérésünk sokadig elismétlése után sikerült elérni azt, hogy átrakta a jegyet 24.-ére és, hogy majd egy kolléga hoz egy kinyomtatott példány, amivel bejuthatunk a reptér indulási részére. Ez utóbbi azért is volt iszonyúan fontos a hazamenetelen kívül, mert azon a részen, ahová mi be voltunk zárva, nem volt wc, pedig nekem a hasmenés miatt egyre nagyobb szükségem lett volna rá.

Szóval jött az ember a kinyomtatott példánnyal, de az üvegfal túloldalán volt, a papírral együtt. Jelbeszéddel elmutogattam, hogy menjen ki, és majd ott adja oda. Oké, megértette, úgyhogy kimentünk mindketten és a gépfegyveres őr mellett odanyújtotta a papírt, amin már 24.-e állt.

Nade mivel a gép 24.-én hajnal 3-kor ment és még csak 23.-a volt, újabb harc következett a bejáratnál álló őrrel, hogy még csak 23.-a van, de nézd, ott az a sor már a mi gépünkre akar becsekkolni, ami 24.-én indul és jó lenne ha beengednél.

Végül bejutottunk, megpróbáltunk becsekkolni, de a személyzet ismét nem értette mit akarunk, és a manager-hez irányított, aki végre értelmes volt, értett minket, mondta, hogy semmi gond, várjunk 2 órát és hajnal 2 felé keressük meg, fel fogunk férni a gépre. Én még kérleltem, hogy fel szeretnénk iratkozni az utaskísérők székeire (jump seat), de nem engedte, mondta, hogy majd keressük őt, és ne aggódjunk, minden rendben lesz.

Mivel ezt indiában hallottam már párszor és tudom mit jelent, ezért nem voltam nyugodt. Úgyhogy mikor a repülő személyzete elkezdett feltűnni a csekin pultnál, és Kriszti kiszúrta, hogy melyik lehet a kapitány, vettem a bátorságot és a legudvariasabb hangnemben ráköszöntem, hogy ne haragudjon már, de mi itt kérem Lufisok vagyunk és hogy itt várunk-várunk, de a személyzet nem enged feliratkozni a jump seat-ekre és hogy legyen szíves segítsen már.

A pocakos, tekintélytparancsoló nagydarab német úriember ekkor odafordult a manager-hez és elég egyértelműen a lelkére kötötte, hogy nekünk bizony rajta kell lennünk a gépen, ez nem lehet kérdés.

Eztán a kapitány elment, mi megnyugodtunk. Fél órával később a manager becsekkolt minket és a csomagjainkat a gépre (bár azért bosszút állt, mert nem egymás mellé ültetett minket). Ez után még 2 brutál sort végig kellett állnunk: az egyik az országot elhagyáskori vízumellenőrző sor, a második pedig az n+1-edik motozó-átvilágító sor. Sebaj, 2 órával később már úton voltunk európa felé.

Az utat a kaja kivételével nagyjából végigaludtuk, hogy aztán Frankfurtban várjunk még vagy 3 órát, mire a budapesti gépünk elindul. Az egyetlen izgalmat az okozta, hogy sehol sem találtuk a lakáskulcsot, pedig mindketten úgy emlékeztünk, hogy 2 héttel ez előtt a másik rakta el.

Délután 2 felé megérkeztünk Bp.-re, a kulcs is meglett, úgyhogy minden rendben. Az egyetlen tanulság, hogy bőven elég 8 évente meglátogatni kedvenc népem országát, Indiát.

Nemsokára teszek fel normális felbontású válogatást a kint készült képekből.